 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
 |
 |
 |
 |
|
|
Nagy tétek napja Kezdjük az előbbivel, ha másért nem, hát azért, mert a Hukklenak a szó szoros értelmében is köze van az állóvizek homályához. A Hukkle ugyanis természetfilm álruhájába bújtatott krimi. Bármi többet mondok a történetről, lelövöm a poént, amiért igazán kár volna, mert Pálfi filmjének fondorlatos dramaturgiai szerkezete már önmagában nagy élményt nyújt. Nézzük a gólyákat a háztetőn, a nyulat a fűben, az őzet a búzatábla közepén, a tekegolyó heréjű kandisznót, a dunántúli falu lakóinak mindennapi életét, a lócán csukló bácsikát, a kuglizó férfiakat, a nyugdíjt hozó pénzespostást, a szövő, kapáló, főzicskélő asszonyokat, a történet pedig csak nem akar beindulni. Vagyis már régen beindult, már ott dolgozik a mélyben, már szaporodik a szívekben a halál, csak még nem látjuk, mert leköt a természet szépsége, mert rabul ejtenek Pohárnok Gergely csodálatos természetképei, a makrók, a trükkök, a bonyolult kameramozgások, pedig – és ezt jobb lesz, ha megjegyezzük - a természet szépsége halálos. Pálfi zseniális ötlete visszaköti az embert a természetbe: felruházkodott barom lesz Isten állatkertjében, akire a gólya és a nyúl csodálkozva néz, mert a homo sapiens a születés és pusztulás hatalmas körforgásában inkább az utóbbin munkálkodik serényen. Az ember lefokozása a faj legnagyobb vívmányaként számontartott nyelv kiiktatásával éri el tetőpontját: a Hukkleban a beszéd a természet egyéb zörejeinek szintjére kerül. Ez azt is jelenti, hogy Pálfi egyetlen szó nélkül tudja elmesélni történetét, ami igazi írói-rendezői bravúr. Joszeliani csuklik Párizsban. Talán még azt is megirigyli Pálfitól, ahogy az amatőröket, a falusi embereket instruálja. Nem szólnak egy szót sem, csak teszik-veszik dolgukat, mint az állatok az erdőben. Egészen meglepő, hogy a narrációval való kísérletezés, a nyelv lefokozása, az amatőrök használata, a vidéki helyszínválasztás közös vonások Mundruczó és Pálfi filmjében, mert rendezői alkatuk annyira különböző. Míg Pálfi igazi kaméleontermészet (hogy filmjéhez illő hasonlattal éljek), akitől az is kitelik, hogy legközelebb akciófilmet forgasson, addig Mundruczó az utóbbi két-három évben megszállottan kering a bezártság témája és az összeütközésekre építő dramaturgia körül. Mundruczó
a rögösebb utat választotta, amin egyre kevesebben fogják követni
őt a nézők közül, mert hőseinek testi és lelki durvasága egyesekre
riasztóan, másokra manírosként hat. Mundruczó tényleg maníros,
amennyiben a lepusztultságot Tarrhoz és főleg Grunwalskyhoz
hasonlóan nem naturalista célzattal, hanem a saját stílus kiküzdésére
használja. Szerintem sikerrel: a Szép napok az Aftában megteremtett
világot egyesíti a Nincsen nekem… feszes háromszögdrámájával.
A nagy tétekkel űzött játék azonban bukik, ha a színészek nem tudják az argóban ügyetlenül megfogalmazott érzéseket testükkel közvetíteni. A tengerhez vágyó intézetis fiú szerepében Polgár Tamás hozza Aftában megszokott formáját, ám most túltesz rajta a két színésznő. Wéber Kata rezzenéstelenül kemény tekintettel játssza el, ahogy testvérét elárulva, férjét becsapva, barátnőjét feláldozva próbálja megtartani fogadott gyerekét. A csecsemő igazi anyját, Maját játszó Tóth Orsolya pedig egyenesen lenyűgöző: miközben látszólagos érzéketlenséggel adja oda gyönyörű testét az érte versengő hímeknek, addig a megjátszott közömbösség és durvaság álarca mögül kibámuló szemek egyszer az ifjúság természetes vidámságával, máskor a korán felnőtté lett nő szeretetéhségével vannak tele. Mundruczó sikerének titka, hogy a klasszikus drámai helyzetet nem merevíti elavult kánonhoz: ahogy a színészi játék, úgy a képi világ is jól illeszkedik a kor populáris kultúrájához. Nagy András nagyszerű képei mellett a többsávos zörejezés nyomán kibontakozó atmoszféra árnyalja a tragédia környezetét. A Szép napok és – teszem hozzá gyorsan - a Hukkle olyan mesterségbeli tudással van elkészítve, amellyel bátran megállhatnák a helyüket a nemzetközi filmmezőnyben. A harmadik fiatal rendező, Erdélyi Dániel filmje a hetvenes-nyolcvanas évek gyermeki/kamasz nézőpontot használó megidézésének sorába illeszkedik A kis utazás és a Moszkva tér nyomában. Nem rossz, hogy születnek olyan filmek, amelyek kisrealista módon, humoros történet keretében rekonstruálnak egy-egy történelmi korszakot, mert legalább húsz-harminc év múlva is tudunk majd nevetni ifjúságunk egykori hülyeségein: az akkor még kuriózumnak számító közös horror- és szexvideózásokon, az úttörőmozgalom idétlen ceremóniáin, a szocialista kispolgári életvitelen, az otromba ruhákon, kocsikon, bútorokon. Az Előre! azonban nem olyan vicces és lendületes, mint a Moszkva tér, hiányzik a határozott, érdeklődésre számot tartó történet, és a rendezés is hagy némi kívánnivalót maga után. És akkor szépen lassan megint elérkeztünk a múltba. Szerencsére ma a sors megkímélt a menekülésre késztető tévés történelemóráktól, ehelyett a több nemzedéken átívelő kosztümös sagák varázsos világa fogadott. A Chacho Romban a Napfény íze és a Glamour zsidó családtörténete vadromantikus cigány eposzra cserélődött, amely nagyjából arról szól, hogy roma és magyar, szenvedély és ráció ideális ötvözete helyett száz éven át csak a bosszú és gyűlölködés lánca kovácsolódik újra. Szabó Ildikóra nem fogható rá, hogy a kívánatos (film)ötvözetben a rációra tenné a hangsúlyt: a színek és évek olyan szeszélyesen változnak, ahogy az érzelmek kavarognak a szereplők körül. Az első nemzedék története még (idő)rendben lemegy, kellemesen belefeledkezhetünk a kiválóan játszó Kaszás Gergőnek és Zsótér Sándornak a Nőért vívott párharcába, mert színpompás kelmék, tüzes hegedűfutamok, roskadó gyümölcsöskosarak, vad szeretkezések kínálják magukat érzékeinknek. A második és harmadik generáció története ezzel szemben szertelen ugrásokkal, információhiányosan bontakozik ki, így aztán a magam részéről kénytelen voltam kizárólag logikámra támaszkodni, hogy megfejthessem, ki kinek kicsodája a szereplők közül, ami egyébként baromi fontos volna. A három idősík közötti ugrálás érdekes eszköze lehetne a párhuzamok kihangsúlyozásának, ám a Chacho Rom most bukta a magas tétet, mert megvalósult szerkezete végül is káoszhoz vezetett. Erre mondta Jack Nicholson a Száll a kakukkban, hogy ő legalább megpróbálta. Hát igen. De sajna, ma a fiatalok robbantottak bankot.
|
||||
 |
 |
 |
|||
