-
Hukkle…, hukkle…, hukkle…, - hallatszik a falucska utcáján.
Egy öregúr üldögél a kispadon, a háza előtt. Ő a mesélő.
- Hukkle - mondja az öreg. Csuklik. Teste kissé megemelkedik,
mozdul alatta a korhadt pad: nyek.
Hukkle, nyek…, hukkle, nyek…, - válaszolgatnak egymásnak.
A távolból lovas kocsi közeledik, a lovak patkójának dobogása
egyre hangosabbá válik.
- Tluk-tlik, tluk-tlik, hukkle, nyek…tluk-tlik, tluk-tlik, hukkle,
nyek, már a részegen alvó hajtó horkolását is hallani: - Khrhoo…khrhoooo…ooo…
Belesimul a többi zajba, elemévé válik.
Idilli
életkép. Az emberi tevékenység hangjai tökéletes zenei rendben
zajszimfóniává fejlődnek. A négynegyedet az öreg mesélő csuklásai
mérik.
Az
apró zajokból történetecskék sejlenének föl, szintén bonyolult
szövedékké állva össze, míg kimunkálják magukból az egyetlen
történetet, a rejtett hibát a béke mögött, az emberi tragédiát.
A
néni ebédet főz - a hagymát vágja apró, kemény darabokra, ritmusban
maradva; autó érkezik, szép, elegáns a városból, nagymamához
unokákkal, tíz ajtócsapódás (négyet-négyet a kinyíló és bezáródó
ajtó, kettőt a csomagtartó), és a lakásé még egyet; fiú az ablakot
dobálja kővel, szerelmesét akarja kicsalogatni; az öreg rendíthetetlenül
csuklik; felvonulás a falu utcácskáján, mazsorettek és tűzoltózenekar
lépked és játszik az öreg csuklásainak ütemére. Majd csönd.
A rejtett történet tragédiája a csúcspontjára ér, megtörténik
a borzalom. Megérzi ezt a mindenség, és némaságba ágyazza a
belőle született tettet: tehát csönd. Az öreg csodálkozik, nem
akarja elhinni, hogy megszűnt a baja, amellyel megtanult már
együtt élni. A faluban is megáll az élet, senki és semmi nem
mozdul.
- Hukkle…- bukik ki aztán az öreg száján - hukkle… - rázkódik
össze a teste. Megint csuklik. Körülötte a faluban újra zajokat
hallani: felébrednek a tyúkok, a bádoglemez veri az ablakot,
a házakban takarítanak, motor zúg fel a távolban, újra rákezdenek
a dolgok és személyek, hogy hangjukat hallassák, még intenzívebben
mint az imént, szigorúan az öreg csuklásának üteméhez igazodva,
míg az eső meg nem ered, egy nagy mennydörgés mindent megszüntető
hangjára, tapsnak tűnő apró kopogásaival az aszfalton.
Koncepció
Olyan
fikciós dokumentum-játékfilmet kívánok létrehozni, amely eredeti
helyszíneken és szereplőkkel, Ozora lakóival készül, ám maga
a történet elejétől a végéig fikció.
A film elsősorban egy filmnyelvi játék, amelyben az idilli jelenetek
és képek mögött úgy helyezkedik el a történet, mint a századfordulón
közkedvelt varázsképeken a keresett személyek; a képeket gyakran
fejtetőre kell állítani, a valóban látottat el kell felejteni
ahhoz, hogy előbukkanjon a keresett.
Tehát számomra elsősorban az alaptörténet elmesélésének hogyanja
a fontos, az, hogy miként bontakozik ki a látszólag egymástól
független jelenetek sorozatából a titok, hogyan válnak a hétköznapi
történések képei egy borzongató történet összefüggő elemeivé.
A film egyik legfontosabb szervezőelemének a ritmust, a különféle
zörejeket és hangokat tartom, amelyek az élő beszéd, a konkrét
helyzetekben kimondott szavak és mondatok helyett állnak, azokkal
keveredve alkotnak valami különös elegyet, egyfajta "zajszimfóniát".
Az apró zajokból olyan mikrotörténetek sejlenek fel, amelyek
a beszédnél, a kimondott szavaknál pontosabban mutatnak rá az
egyetlen igazi történetre, a béke mögött rejtőző emberi tragédiára.
Pálfi György