- Hukkle…, hukkle…, hukkle…, - hallatszik a falucska utcáján. Egy öregúr üldögél a kispadon, a háza előtt. Ő a mesélő.
- Hukkle - mondja az öreg. Csuklik. Teste kissé megemelkedik, mozdul alatta a korhadt pad: nyek.
Hukkle, nyek…, hukkle, nyek…, - válaszolgatnak egymásnak.
A távolból lovas kocsi közeledik, a lovak patkójának dobogása egyre hangosabbá válik.
- Tluk-tlik, tluk-tlik, hukkle, nyek…tluk-tlik, tluk-tlik, hukkle, nyek, már a részegen alvó hajtó horkolását is hallani: - Khrhoo…khrhoooo…ooo… Belesimul a többi zajba, elemévé válik.

Idilli életkép. Az emberi tevékenység hangjai tökéletes zenei rendben zajszimfóniává fejlődnek. A négynegyedet az öreg mesélő csuklásai mérik.

Az apró zajokból történetecskék sejlenének föl, szintén bonyolult szövedékké állva össze, míg kimunkálják magukból az egyetlen történetet, a rejtett hibát a béke mögött, az emberi tragédiát.

A néni ebédet főz - a hagymát vágja apró, kemény darabokra, ritmusban maradva; autó érkezik, szép, elegáns a városból, nagymamához unokákkal, tíz ajtócsapódás (négyet-négyet a kinyíló és bezáródó ajtó, kettőt a csomagtartó), és a lakásé még egyet; fiú az ablakot dobálja kővel, szerelmesét akarja kicsalogatni; az öreg rendíthetetlenül csuklik; felvonulás a falu utcácskáján, mazsorettek és tűzoltózenekar lépked és játszik az öreg csuklásainak ütemére. Majd csönd. A rejtett történet tragédiája a csúcspontjára ér, megtörténik a borzalom. Megérzi ezt a mindenség, és némaságba ágyazza a belőle született tettet: tehát csönd. Az öreg csodálkozik, nem akarja elhinni, hogy megszűnt a baja, amellyel megtanult már együtt élni. A faluban is megáll az élet, senki és semmi nem mozdul.
- Hukkle…- bukik ki aztán az öreg száján - hukkle… - rázkódik össze a teste. Megint csuklik. Körülötte a faluban újra zajokat hallani: felébrednek a tyúkok, a bádoglemez veri az ablakot, a házakban takarítanak, motor zúg fel a távolban, újra rákezdenek a dolgok és személyek, hogy hangjukat hallassák, még intenzívebben mint az imént, szigorúan az öreg csuklásának üteméhez igazodva, míg az eső meg nem ered, egy nagy mennydörgés mindent megszüntető hangjára, tapsnak tűnő apró kopogásaival az aszfalton.

Koncepció

Olyan fikciós dokumentum-játékfilmet kívánok létrehozni, amely eredeti helyszíneken és szereplőkkel, Ozora lakóival készül, ám maga a történet elejétől a végéig fikció.
A film elsősorban egy filmnyelvi játék, amelyben az idilli jelenetek és képek mögött úgy helyezkedik el a történet, mint a századfordulón közkedvelt varázsképeken a keresett személyek; a képeket gyakran fejtetőre kell állítani, a valóban látottat el kell felejteni ahhoz, hogy előbukkanjon a keresett.
Tehát számomra elsősorban az alaptörténet elmesélésének hogyanja a fontos, az, hogy miként bontakozik ki a látszólag egymástól független jelenetek sorozatából a titok, hogyan válnak a hétköznapi történések képei egy borzongató történet összefüggő elemeivé.
A film egyik legfontosabb szervezőelemének a ritmust, a különféle zörejeket és hangokat tartom, amelyek az élő beszéd, a konkrét helyzetekben kimondott szavak és mondatok helyett állnak, azokkal keveredve alkotnak valami különös elegyet, egyfajta "zajszimfóniát". Az apró zajokból olyan mikrotörténetek sejlenek fel, amelyek a beszédnél, a kimondott szavaknál pontosabban mutatnak rá az egyetlen igazi történetre, a béke mögött rejtőző emberi tragédiára.


Pálfi György